III.
Suhogó szél borzolta a faágakat, a Hold tétován és túl ritkán kukkantott be közöttük, hogy némi fényt hozzon a földre. Homály és fekete üresség ásított a fák törzse között, alig látta a saját lábát is ebben a komor sötétségben. Óvatosan lépdelt, kezével maga előtt integetett a semminek, nehogy nekimenjen valaminek, amit nem lát. Talpa alatt halott levelek ropogtak, száraz ágak reccsentek. A távolban valami – vagy valaki – szintén az avarban lépkedett. Halk nesz volt, mintha a léptek gazdája mesteri lopakodó lett volna. Mintha egész életét bujkálással töltötte volna a sötét rengetegben, folyton-folyvást áldozatra várva, váratlanul támadva a mélyből. Igyekezett nem felhívni magára a ragadozó lény figyelmét, sejtve, hogy élete nem lenne hosszú, ha az a valami – vagy valaki – észrevenné őt. Ám a talajt borító száraz mindenség nem némaságáról volt híres – minden lépte puskaropogásnak hangzott az erdőben. Megszűntek a hangok. Ő is megállt. A valami is. (Valaki?) Aztán s